Nyeste Zoltán vagyok, hívő családban születtem, negyvennégy évvel ezelőtt.

A gyülekezeti élet és szertartás, teljesen megszokott volt számomra, és kamaszkoromra már egyáltalán nem tudott lekötni, unalmassá vált. Ezért igyekeztem minél hamarább megszabadulni tőle. A lehetőség akkor adódott, amikor Budapestre kerültem tanulónak. Ekkorra már teljesen elszakadtam a vallástól, ateistává váltam, és szégyelltem, hogy a szüleim hívők.

A nagy szabadságérzet, - hogy azt teszek, amit akarok - meghozta nemkívánatos gyümölcseit. Megindultam a züllés lejtőjén. Egyre mélyebben csúsztam bele a bűnökbe, de ugyanakkor egyre inkább tudatosult bennem az is, hogy nem folytathatom így tovább. Ezért feladtam jól fizető állásomat, és hazajöttem. Arra gondoltam, hogy a környezetváltozás hatására "megjavulok", de még rosszabb lett a helyzetem.
A kilátástalanság, és szerelmi bonyodalmak hatására, többször megpróbáltam véget vetni életemnek, de - most már tudom - Isten nem engedte meg, hogy meghaljak. A családom megpróbált segíteni, és hívtak a gyülekezetbe Jézushoz, mint az egyedüli megoldáshoz, de én mereven elzárkóztam előle.

Így érkezett el az 1980-as év, amikor gyökeresen megváltozott az életem. Már több éve amatőr szinten foglalkoztam fényképezéssel, és februárban Miskolcon egy új pünkösdi imaházat avattak. A szüleim, a hobbimon keresztül tudtak rábírni arra, hogy elmenjek erre az eseményre, mivel az ózdi gyülekezetből sokan mentek, és így sok fényképet kellett készíteni. Ezen az alkalmon történt egy olyan átélésem, ami teljesen megingatta ateizmusomat.

Az igét egy svéd vendég hirdette, és igehirdetés közben mondott egy próféciát. (A prófécia, Isten időszerű üzenete, ami személy(ek)hez, Gyülekezethez, és különböző élethelyzetekhez szól a Szerk.) Ez az ember pár szóban olyan dolgokat mondott el rólam, amit csak én ismerhettem, de én akkor láttam őt először életemben. Azt mondta, hogy Isten ereje fog átjárni. Abban a pillanatban hatalmas erőt éreztem, hasonlót ahhoz, mint amikor az embert megrázza az áram, de nem volt kellemetlen. Annyira remegtem, hogy képtelen voltam legalább fél óráig exponálni a fényképezőgéppel, mert a kép életlen lett volna. Sebesen járt az agyam. Mi történt velem? Semmi extázis, felfokozott érzelem, semmi olyan a gyülekezetben, amit az én nagyon is racionális gondolkodásommal meg tudtam volna magyarázni. Rádöbbentem, arra hogy Istennek az életembe való beleavatkozása az egyedüli magyarázat az átélésemre. Ha viszont Isten létezik, akkor, amit a hívők hirdetnek, az is igaz, és van pokol is, ami felé tartok, ha nem kiáltok Istenhez segítségért.

A gyülekezethez való viszonyulásom ezek után változott meg. Elkezdtem "megjavulni". Már kevesebbszer rúgtam be, már csak egy doboz cigit szívtam naponta stb. és eljártam vasárnaponként a gyülekezetbe.

Így érkezett el húsvét napja. Az esti alkalom után, a lelkipásztor felhívására sokan ott maradtak imádkozni. Mivel szüleim és testvéreim is ott voltak, én is maradtam, mert nem volt kedvem egyedül hazamenni. Mindenki letérdepelt a padokban, én is ezt tettem, hiszen ismertem a szokásokat. Hallgattam, ahogy a többiek imádkoztak, és azon erőlködtem, hogy valami gyerekkori imádság jusson az eszembe. Ebben a helyzetben egyre erősebb szégyenérzet borított el Isten előtt, végül kibukott belőlem: "Ennyire istentelenné váltam volna, hogy egy gyerekkori ima sem jut eszembe?" Ahogy ezt kimondtam, úgy éreztem, valami hatalmas teher kezd belepasszírozni a földbe, ami alatt teljesen összetörtem. Kiöntöttem szívemet az Úr előtt, elsoroltam a bűneimet, és kértem Jézust, bocsássa meg azokat, jöjjön az életembe, legyen Ő az Ura. A teher eltűnt rólam, csodálatos öröm és boldogság töltött be, amilyet azelőtt még soha nem tapasztaltam. Tudtam, hogy újjászülettem, és örök életem van Jézus által. Az életemben gyökeres változások történtek. Minden, amit addig szerettem tenni - bűnök -, utálatossá vált számomra, és minden, ami idáig unalmas és semmitmondó volt, örömmel és izgalommal töltött el.

Azóta eltelt huszonkét év, és számtalanszor megtapasztaltam milyen csodálatos Jézussal járni. Sok-sok nehéz élethelyzet, megoldásra váró probléma volt ez idő alatt, de Jézus mindig segített, sohasem hagyott magamra.

Azt szokták mondani, hogy az ember minden döntését, minden buzgalmát az idő próbálja meg, hogy helyes volt-e, vagy sem, és ez így igaz. Az én életemben ez a huszonkét év a bizonyíték, hogy jól döntöttem.

2002. tavasza