Kovács Béla vagyok, 41 éves, nős, két szép kislány édesapja.

Szakképzettségem vegyészmérnök és hidrotechnológus. Az Ózdi Acélművekben dolgozom, ahol az új acélműi vízmű vezetője vagyok.

Feleségem óvónő az Árpád vezér úti óvodában. Gyermekeink 10 és 12 évesek.

Olyan családban nőttem fel, ahol szüleim istenfélő légkörben neveltek bennünket, öcsémet és engem.

Édesapám, id. Kovács Béla Miskolcon, majd Tatabányán volt lelkipásztor, később a Pünkösdi Teológiai Főiskola tanára lett. Sok éven keresztül tagja volt az Evangéliumi Pünkösdi Közösség Központi Tanácsának, majd 1988-90 között alelnöke is volt. Édesanyám komoly hívő asszony, aki félárván nőtt föl, s életében már igen korán megtapasztalta Isten valóságát és segítségét.
Szüleim már kisgyermekként vittek magukkal istentiszteletre és a gyermekbibliakörbe, amit akkor vasárnapi iskolának neveztek. Itt sok mindent tanultunk és hallottunk Istenről, az Ő munkájáról a világban, de őszintén megvallva ezek a dolgok egyáltalán nem kötöttek le és nem érdekeltek. Ahogy növekedtem, egyre terhesebbé vált a gyülekezetbe járás és amikor középiskolába egy másik városba kerültem, úgy határoztam, hogy nem megyek többször. Szüleim egyáltalán nem erőltettek és szemrehányást sem tettek ezért, pedig nyilván szomorúságot okoztam nekik. Így visszatekintve nagyon értékelem ezt a magatartásukat, hogy imádságos szívvel ugyan, de mint öntudatos fiatalembert engedtek a magam útján járni.

Mindig tudtam, hogy van Isten, de nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam, hogy az akkor divatos ideológia elégséges ahhoz, hogy a körülmények javításán keresztül az embereket is megjavítsa. El is határoztam, hogy elvégzem majd az ML egyetemet (marxista – leninista – a Szerk.), amire hála Istennek nem került sor, és ami csak merő időpocséklás lett volna. Kijártam a középiskolát, katona is voltam, majd egyetemre kerültem, amit jó eredménnyel végeztem el. El kell mondanom, hogy ezekben az években az Úr mindig ott volt velem, megőrzött minden rossztól szó szerint, nem kerültem olyan környezetbe, ahol a züllés volt a jellemző. Azt hiszem, amolyan jól nevelt, szorgalmasan tanuló fiatal voltam.

Hálával a szívemben emlékszem vissza azokra a dolgokra, amelyekben az Úr nyilvánvaló gondviselését tapasztaltam meg, akkor még tudatlanul. Egyszer az iskola büféjében voltunk és a lépcsőfordulóból egy nehéz vaslánc esett le pontosan arra a helyre, ahol egy pillanattal azelőtt álltam. Máskor forgalomirányító voltam katonáéknál és befejezve feladatomat, a kereszteződés közepéről éppen le akartam vonulni. Megindultam és egy autó, máig sem tudom honnan, elsuhant mellettem úgy, hogy a kezemmel érintettem. Vagy egyetemi vizsgák, amelyeken Isten olyan sokszor állt mellettem. Eszembe jut, hogyan kaptam valószínűség számításból ötöst a matematika szigorlaton. Sajnos a mateknak ez volt az az ága, amely mind a mai napig meglehetős homályban van előttem, de az első tételt sikerült megtanulnom, ami csak a bevezető dolgokat tartalmazta. Mit ad Isten, a szigorlaton pont ezt húztam és ötöst kaptam belőle. Még bizonnyal több ilyen dolgot is össze tudnék szedni, ami velem esett meg, de nagy hatással volt rám az is, amikor az öcsém felugorva a mozgó vonatra, aláesett és a cipője - ami beleakadt a lépcső rácsába - tartotta meg, hogy a kerekek közé ne zuhanjon. Minderre ki merné azt mondani, hogy nem Isten gondviselése őrzött minket.

Azonban ezek még nem hozták el az igazi változást életemben, de az is elérkezett hamarosan. Nagyon komoly kapcsolatom volt egy lánnyal hosszú évek óta, ami sajnos nagyon rosszul végződött. Ragaszkodásom és szeretetem ellenére vetett el magától, ami akkor olyan volt nekem, mint amikor valaki leesik az emeletről egy mély kútba, ahonnan nincs kiút és ahonnan csak fölfelé látni. Ez volt az a pont ahol fölismertem, hogy az az Isten, akiről gyermekkoromban sokat hallottam, van és létezik, hogy Jézus Krisztus, Aki azért jött, mert szereti az emberiséget és meg akarja őket a bűnből szabadítani, engem is szeret. Valaki elvetett engem, de Ő megtalált. Ekkor, csodák csodája, hirtelen egyik napról a másikra világossá vált előttem Isten nagy kegyelme, amely eddig is kísérte az életemet. Felismertem, hogy annak ellenére, hogy csak a jót és szépet akartam abban a kapcsolatban, mégsem voltam hibátlan, mert a jót és szépet nem tudtam úgy a gyakorlatba átültetni, ahogy szerettem volna. Jézus Krisztust befogadtam a szívembe, Ő megbocsátotta a bűneimet, a rosszul sikerült dolgokat, és békét adott. Kimentett a kétségbeesésből, erőt adott az egyetem elvégzéséhez, a munkábaálláshoz. Sok kedves embert ismertem meg az ózdi gyülekezetben és a kohászatnál is, amikor szülővárosomba visszakerültem és munkába álltam.

A pünkösdi gyülekezetben 1986-93 között az ifjúsági csoport vezetője voltam. Sok szép dolgot éltem át a fiatalokkal, akiket nagyon megszerettem. Közben bekapcsolódtam a körzeti munkába (Ózd környéki kisebb gyülekezetekben végzett elsősorban igei szolgálatok – a Szerk.) 1998-ban az ózdi gyülekezet presbitereként állítottak szolgálatba. Fő tevékenységi területem a szociális misszió irányítása, aminek keretében a gyülekezet igyekszik anyagi segítséget is nyújtani a rászorulóknak városunkban.

Azt kell mondanom, semmiképpen sem cserélném vissza a korábbi életemre a jelenlegit. Most már tudatosan élem át Jézus Krisztus szeretetét és gondviselését az életemben. Kedves feleséggel, szép gyermekekkel ajándékozott meg engem az én Istenem. Ózdnak ebben az elmúlt nehéz évtizedében is mindvégig volt munkám, sőt, ameddig bírtam, másod- és harmadállásom is. A városban jó néhány embernek tanítottam angolt a TIT és az ÉRÁK keretében. Eszembe jut, amikor 1993. végén az utolsók között sor került arra, hogy elbocsássanak a kohászattól, az utolsó, vagy az utolsó előtti napon, amit még ott töltöttem, keresett meg valaki, hogy szükség lenne rám egy másik cégnél. Feleségemmel már korábban imádkoztunk azért, hogy az Úr ne engedjen munka nélkül lennem, és íme csodálatosan meghallgattatott a kérésünk

. Munkámban is sokszor megtapasztaltam, különösen az elmúlt pár évben az acélmű beruházásnál, amikor a vízmű építését egyedül szerveztem, Isten közelségét. De ami a legfontosabb, hogy érzem, és kívánom érezni minden napon az Úr Jézus szeretetét és törődését életemben. Ő az a barát, akinek elmondhatom dolgaimat, aki meghallgat és békességet ad. Őrá támaszkodtam és számítok rá a jövőben is, mert nem csalódtam benne. Bár nekünk is megvannak a hétköznapi küzdelmeink, de a nagy harcokat Isten harcolja értünk, a kisebbekhez pedig erőt ad elviselni és türelemmel lenni.

Talán ez az, ami igen fontos az életemben: jó várni és bizalommal lenni Isten iránt.

2002 tavasza